Ahhoz az informatikus nemzedékhez tartozom, amelyik még a szobányi számítógépek korában kezdte pályafutását. Gimnazistaként a matematika tagozaton Ada-Winter tanár úr úttörő munkásságának köszöhetően már programokat írtunk, de lefuttatni már csak külön osztálykirándulás keretében lehetett. Az URAL-2 számítógép, amely a Közgazdasági Egyetemen egy fél folyosót elfoglalt, még filmszalagokat evett, 16 évesen egy nyári munka keretében ilyeneket lyukasztottam. Az egyetemi szakdolgozatomhoz készült programot még lyukszalagra kellett lyukasztani, és amikor dolgozni kezdtem még sokáig az ennél már korszerűbbnek számító lyukkártyákra lyukasztották programjainkat. A hazahozott lyukkártyák még évtizedekig remek bevásárlócéduláknak bizonyultak. (Kisebbik fiam osztálytársai - akik egyébként napi rutinként használják a számítógépet - pár éve nálunk láttak először lyukkártyát és nem tudták kitalálni, vajon mi is lehet az.) Programjaink eredményét lepedőnyi nagyságú csupa nagybetűket író papirokon kaptuk meg. Akkor a számítógéphasználat még egy szűk szakmai kör kiváltsága volt. Aztán bejöttek a számítógépekhez kapcsolt terminálok, és már nem kellett egy napot várni, hogy a leadott program lefusson a számítógépen és javíthassuk benne a hibákat. Amikor megjelentek a mikroszámítógépek (Spectrum, Commodore), azokat már szélesebb kör használta, játszani lehetett rajtuk, és az iskolai szakkörön basic programozást tanítottam rajta akkor 9 éves lányom érdeklődő osztálytársainak. Az első PC-n, amin a munkahelyemen dolgozhattam, még nem volt merevlemez, két floppy meghajtó volt csak hozzá, az egyikről az operációs rendszert, a másikról a szövegszerkesztőt használtuk. És a szomszéd szobában lakó másik PC már nem olvasta be a mi PC-nken gyártott fájlokat.
Az internettel 1996 februárjában találkoztam először az Internet Galaxis
kiállításon. Azonnal beleszerettem és jelentkeztem a kisérleti jellegű internetszolgáltatásban való részvételre. Sajnos a folyton megszakadó telefonvonal – mint később kiderült, régi tipusú (analóg) telefonvonalam volt még akkor – és az ebből is fakadó busás telefonszámla miatt jobbára csak e-mailezésre tudtam használni az internetet.
Ez is sokat jelentett azonban, hiszen így intenzív kapcsolatot tudtam fenntartani akkor ösztöndíjjal Amerikában tartózkodó nővéremmel, és sűrű levelezésünk felolvasásával örömet tudtam szerezni beteg édesanyánknak.
A fordulat 1997 júniusában következett be, amikor az első magyar szélessávú
internetszolgáltató, a szépemlékű TVNET Kft és alapítója, Börtsök Zoltán jóvoltából az elsők között juthattam szélessávú internethez. Ettől kezdve feltárult előttem az internet csodálatos világa, amely egyre több lehetőséggel kápráztatott el, és ez ma sincs másképp. 1997 szeptemberében az internetezők papirújságjában, az Internet Kalauzban
"Családi autóval az infosztrádán" címmel meg is jelent egy cikkem arról, hogy családom és én mire használjuk az internetet. Kordokumentumnak érdekes lehet, ezért (miután sikerült megszerezném a Vaterán) belinkeltem ide.
És mire használom ma? Mindenre. Munkára, tanulásra, ügyintézésre, vásárlásra, tájékozódásra, kikapcsolódásra, kapcsolattartásra és kapcsolatépítésre. Pénzzel, idővel való takarékoskodásra. Családom gyakran idézi egy mondásomat, ami megtetszett nekik: „Ti vagytok fontosak nekem, minden más fent van a neten.” De ez így nem pontos, hiszen ők is fent vannak. Az internetnek köszönhetem, hogy ösztöndíjjal egy félévig Spanyolországban tanuló kisebbik lányommal is napi kapcsolatban maradhatok. (Épp most csörgetett meg a mobilomon, ami azt jelenti, hogy menjek fel a Skype-ra, mert kérdezni szeretne valamit.) Két idősebb gyermekem az interneten ismerkedett meg a párjával közel 4 évvel ezelőtt, nagyobbik lányom ma már boldog feleség és kismama.
Nem meglepő hát, ha úgy érzem, az internet egy csoda, amit minél több embernek meg kell ismernie és használnia kell. Ehhez szeretnék hozzájárulni ezzel a bloggal is, melyben témák szerint próbálom majd leírni, mire és hogyan használom a netet. A jövő héten arról fogok írni, hogy hogyan tanulok a neten.
Friss kommentek